Cséffán Zsolt: Gyermekért
Tudod, mikor gyermek voltam,
Azt hittem, hogy örök minden.
Az álmok és a barátok...
S most, mindez már nincsen.
Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem, örökké süt a Nap.
Felnőve, ím körülnézve,
Látom már, minden elapadt.
Tudod mikor gyermek voltam,
Hittem nekem mosolyog a Hold.
S most ha éjjel nem alszom,
Tudom mindez csak álom volt.
Mert felnőttem, az idő rohant,
A gyermekálmok elmúltak.
Minden régi szép emléket,
A valós szelek elfújtak.
Hisz' égett egy gyertya a szerelemért,
Égett egy gyertya a tervekért.
Égett egy gyertya mindenkiért,
S égett értem a gyermekért.
Tudod, mikor gyermek voltam,
Az álmok könnyen születtek.
Az évek múltak s rájöttem,
Az álmok örök álmokká lettek.
Sárhelyi Erika: Napod leszek
Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.
Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.
Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.
Tamás Attila: Álarc
Még sincs olyan ki hibátlan
Rengetegen mégis elbújnak
És csak egy álarcot mutatnak
Nem tudni kiben lehet bízni
Kiről egyszer is le lehet ezt húzni
S hogy a sikert mikor éred el
Azt csak is te tudod, mert érezni kell
De van mikor az álarc örök marad
Ekkor a baj nagyobb falat
S ha te le is veszed a tied érte
Csak utána derül ki, hogy meg sem érte.
Most még ne mondj semmit
Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél.
Még ne mondj semmit, addig míg nem érted, mit tettél.
Ne mondj semmit még, mert nem vagy, nem jöttél.
Most még nem létezünk, csak játszunk, csak játszunk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk.
Most még ne add nekem, mit mástól elvettél,
Most még ne mondd, már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad,
majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után,
akkor mondd, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk,
lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyonganak,
akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az, mi megmaradt.
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár,
légy te a vándor, ki végül hazatalál,
de én had mondjam azt, szeretlek, s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn, mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé
értelmet kap mi volt a volt, s mi volt miért.
Egyet meg tudsz majd biztosan, lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek, mert szeretlek.
Szeretlek, örökké.
...
Kínzó fájdalom mit érzek,
Piroslik vérem a vízben,
Elvágtam ütőerem.
Eldobom életem,
mert értelme nincsen,
Kínzó fájdalom mit érzek,
mert nem vagy velem.
Lecsukom szemem
már gyenge testem,
Elmerülök csendben
a véres vízben.
Már nem fáj, már nem érzem,
csend van és sötétség,
Már nem lélegzem,
Már elmentem. elmentem
mert kínzó fájdalom volt,
mit éreztem.
...
When you were there for me
Dear Grandma, I remember
Your smile was a joy to see
Dear Grandma, I remember
The wonderful dinners I had
I remember how you cared
You dried my tears when I was sad
Dear Grandma, I remember
All the wonderful things you gave
You would let us play around
You would always be there to wave
Dear Grandma, I remember
All your loving care
Helping when I was sick
You were always there
Dear Grandma, I remember
That you are there for me yet
Always a comfort to me
Dear Grandma, I wont forget
Az álom, melynek vége kellett, hogy legyen... (Ébredés)
Egy álom volt - hosszú és bódító:
azt hittem megtaláltam akit nem is kerestem:
elragadott a szerelem, a véreskezű hódító,
és én azt hittem, mindörökre ottmarad
mellettem...
De mások voltunk nagyon - és még annál
is jobban:
apránként itt-ott történtek dolgok,
persze nem derült ez ki ott, akkor, azon
nyomban
de egyre és egyre gyűltek csak a gondok.
Nem tettem ellene, mert vak voltam, az
érzelmeim rabja,
nem akartam szembenézni a szomorú valóval
bár tudat alatt tudtam, hogy eljön még
a napja,
s azonosulnom kell a szerelem-bakóval,
ki fejét veszi a fejetlen érzésnek,
azzal, hogy továbblépek, mikor azt kell,
mielőtt még saját magamat ölném meg
magamnak ártok igazán a reménykedéssel...